Rudolf Steiner (Murakirály, 1861. február 27. – Dornach, 1925. március 30.), osztrák filozófus, író, dramaturg, tanár, az antropozófia megalkotója, emellett nagyszámú festmény, szobor, építészeti terv és vázlat maradt fenn tőle.
1879-1882 között a bécsi Műszaki Főiskolán tanul. Fő tantárgyai: matematika, fizika, növénytan, állattan és kémia, emellett irodalmat, történelmet és filozófiát is tanult. Egy „nevezetes névtelennel” való találkozásáról így ír önéletrajzában:
„Ekkor történt, hogy egy, a népből származó egyszerű emberrel ismerkedtem meg. Minden héten ugyanazzal a vonattal utazott Bécsbe, amellyel én. Gyógynövényeket gyűjtött vidéken, és ezeket adta el Bécsben, patikáknak. Barátságot kötöttünk. Úgy lehetett beszélni vele a szellemi világról, mint akinek magának is vannak szellemi élményei. Mélyen ájtatos ember volt. Iskolai műveltsége nem volt. Bár sok misztikus könyvet olvasott, de amit mondott, annak nem sok köze volt olvasmányaihoz. Ez lelki életéből fakadt, amely valami egészen elementárisan mély, teremtő bölcsességet tartalmazott. Csakhamar rájöttem, hogy a könyveket is csak azért olvasta, mert másoknál is meg akarta találni azt, amit saját magától tudott. Ez az ember úgy beszélt, mintha csak szócsöve lenne egy szellemi tartalomnak, amely a rejtett világokból rajta keresztül akar megnyilatkozni. Ha az ember együtt volt vele, mélyen betekinthetett a természet titkaiba. A hátán cipelte gyógynövényes batyuját, a szívében meg azokat az eredményeket, amelyeket a gyógynövények gyűjtése közben a természet szellemiségből merített. Nem egyszer észrevettem, hogy megmosolyogták, ha néha harmadikként mellénk szegődött valaki, amikor ezzel a »beavatottal« a bécsi Alleegasse-n mentünk. És ez nem is volt csoda, mert nem fejezte ki magát mindenki által érthető nyelven. Először meg kellett ismerni szellemi dialektusát. Eleinte én sem értettem, de ismeretségünk kezdetétől mély szimpátiát éreztem iránta. És lassanként úgy éreztem, mintha egy nagyon régi időből való lélekkel volnék együtt, akit nem érintett meg a mai kor civilizációja, tudománya és szemlélete, és aki az ősi idők ösztönös tudását hozta felém.
Ha a tanulást megszokottan értelmezzük, azt kell mondanunk: tanulni nem lehetett ettől az embertől semmit. De ha az ember maga is be tudott látni a szellemi világokba, akkor általa, aki erősen benne állt a szellemi világban, mélyebben láthatott bele.
Amellett ez az ember a legtávolabbról sem volt egy világtól elvonult álmodozó. Ha az ember otthonában kereste fel, úgy érezte: egy egyszerű, igen józan vidéki család körében van. A ház ajtaja fölött ez állt: In Gottes Segen ist alles gelegen. (Istennek áldása mindennek alapja) Megvendégelték az embert, mint a többi falusiak is. Mindig kávét kaptam, de nem csészében, hanem egy majdnem literes »csibrikben«, hozzá egy óriási darab kenyeret. A falubeliek sem tartották álmodozónak. Egész magatartása olyan volt, hogy lepergett róla minden gúny. Egészséges humora volt, és értette a módját, hogy az örömet jelentsen az embereknek. Itt nem mosolyogták meg, mint a bécsi Aleegasse-n azok, akik valamilyen csodabogarat láttak benne.
Ezt az embert magamhoz közelállónak éreztem akkor is, amikor az élet már elszakított tőle. Misztériumdrámáimban Felix Balde alakjában örökítettem meg.”
Ez a titokzatos ember, akit név nélkül is fontosnak tartott megemlíteni önéletrajzában, Felix Koguzki, egy Bécs közeli faluban élő növénygyűjtő, autodidakta botanikus.
1889-ben kétszer is Magyarországra látogatott; először nyáron, majd fjúkori barátja, Moritz Zitter meghívására december 25-én Nagyszebenbe érkezett, ahol 29-én előadást is tartott Die Frau im Lichte der Goetheschen Weltanschauung – ein Beitrag zur Frauenfrage (A nő a goetheanista világszemlélet fényében – adalék a nőkérdéshez) címen. Ezt a dátumot túlzás nélkül tekinthetjük a magyar goetheánizmus, tágabb értelemben a magyarországi antropozófia kezdetének is. Önéletrajzának XIII. fejezetében részletesen beszámol ezekről az utazásairól:
„Mielőtt életem első szakasza véget ért, még Budapestre és Erdélybe is ellátogattam. Erdélyből származó barátom, akiről már szó volt, és aki az azóta eltelt években is ritka hűséggel maradt mellettem, megismertetett több, Bécsben élő honfitársával. Így kiterjedt társas életem mellett még erdélyiekkel is összejöttem. Ezek között volt a Breitenstein házaspár, akikkel akkor barátkoztam meg, és akik azóta is a legbensőbb barátaim. Már régóta vezető szerepet játszanak a bécsi Antropozófiai Társaságban. Az erdélyiekhez fűződő emberi kapcsolat aztán egy budapesti utazáshoz vezetett. Magyarország fővárosa Bécstől annyira elütő jellegével mély hatást gyakorolt rám. A Bécsből Budapestre vivő út kellemes természeti világon vezet keresztül, amelyet temperamentumos emberi jelleg és valami mély zeneiség hat át. A Bécsből Budapestre vivő út kellemes természeti világon vezet keresztül, amelyet temperamentumos emberi jelleg és valami mély zeneiség hat át. Ha az ember kinéz a vonat ablakán, az a benyomása, hogy maga a természet is mintegy poétikussá válik, és hogy az emberek nem sokat törődve ezzel az általuk megszokott poétikus világgal, valamilyen mélyen bensőséges zeneiség szerint élik az életüket. És ha Budapestre ér az ember, olyan világot talál, amelyet a más európai népekhez tartozók a legnagyobb együttérzéssel tudnak szemlélni, teljesen megérteni azonban sohasem tudnak. Sötét tónusú alap, és e fölött valamilyen színjátszó fény ragyog. Mindez egy képpé állt össze bennem, amikor Deák Ferenc szobra előtt álltam. Ez a fej, amely az 1867–1918 közötti időszak Magyarországának a megteremtője volt, nyers és büszke akaratot fejezett ki, amely bátran cselekszik, ravaszság nélkül, de elementáris kíméletlenséggel viszi keresztül akaratát. Éreztem, hogy minden magyar számára milyen szubjektíven igaz az olyan sokszor hallott jelszó: »Extra Hungariam non est vita; si est vita non est ita.« (»Magyarországon kívül nincs élet, és ha van élet, nem ilyen.«) Mint gyermek, Magyarország nyugati határán éltem, és itt láttam, hogyan éreztették a németekkel ezt a nyers és büszke akaratot. Most Magyarország közepén azt tapasztaltam, hogy ez az akarat a magyar embert valamilyen elkülönültségbe viszi, amely bizonyos naivitással párosulva a számára mintegy magától adódó csillogásban jelenik meg, de nem az emberek nyitott, hanem inkább a természet rejtett szeme számára.
Fél évvel ezután a látogatás után erdélyi barátaim lehetővé tették, hogy Nagyszebenben is előadást tartsak. Ez Karácsony táján volt. Azokon a messzi síkságokon utaztam át, amelyek közepén Arad fekszik. Lenau vágyakkal terhes versei jelentek meg előttem, amikor ezt a síkságot láttam. Mindenfelé csak messzeség, és a messzeségnek szinte nincs határa. Egy Magyarország és Erdély határán lévő kis fészekben kellett az éjszakát töltenem. A fél éjszakát a vendéglő egyik helyiségében ültem át. Rajtam kívül csak egy asztalnál ültek kártyázó emberek. Az összes magyarországi és erdélyi nemzetiségek mind együtt voltak itt. Olyan szenvedéllyel játszottak, hogy ez minden félórában robbant, és mintegy az asztal fölött lebegő felhővé változott, amelyben démonok harcoltak egymással, az embereket teljesen magukba nyelve. És milyen különbözőképpen voltak szenvedélyesek a különböző nációk!
Karácsony napján érkeztem Nagyszebenbe. Az erdélyi szászság világába kerültem, amely itt élt a románok és magyarok között. Nemes népiség ez, amely hanyatlásában is, amelyet nem akar tudomásul venni, derekasan igyekszik fenntartani magát. Olyan németség, amely mint a saját maga évszázadok előtti emléke, ide keletre dobva hű akar maradni eredetéhez. Ebben a lelki beállítottságban azonban van valamilyen világtól való elidegenedés, és ez életükben mindenütt bizonyos beléjük nevelt vidámságban nyilatkozik meg. Szép napokat éltem át az evangélikus egyház német papjaival, a német iskolák tanáraival és más ottani németekkel. Melegséget éreztem a szívemben, amikor együtt voltam ezekkel az emberekkel, akik népiségükért aggódva és azt ápolva, ezt a mélyen a szívükben élő kultúrát kifejlesztették.
Ez a melegség élt a lelkemben, amikor a régi és újonnan szerzett barátaimmal együtt vastag prémekbe burkolózva, jeges hidegben és csikorgó hóban egy szánutat tettünk a Déli Kárpátok felé. Fekete, erdős sziklafal ez, ha a távolból közeledik felé az ember; vad szakadékos, sokszor borzongató hegyi táj, ha már ott vagyunk. Élményeim központjában az a barátom állt, akihez évek óta tartó barátság fűzött. Mindig új dolgokat eszelt ki, hogy az erdélyi szászságot minél jobban megismerjem. Most is felváltva hol Bécsben, hol Nagyszebenben élt. Akkoriban az erdélyi szászság ápolására hetilapot alapított Nagyszebenben. Ez tisztára idealizmuson alapuló vállalkozás volt, nem volt benne szikrányi gyakorlatiasság sem, de a szászságnak szinte minden képviselője dolgozott a lapban. Néhány hét múlva azután megszűnt.
Az ilyen élményeket, mint ezek az utazások is, a sors hozta elém. Ezek révén tudtam rávenni magam, hogy figyelmemet a külső világ felé fordítsam, ami nem volt könnyű, ugyanakkor viszont a szellemi világban bizonyos magától értetődöttséggel éltem.”